Vampie memories

Eső cseppek áztatták arcomat miközben a kihalt utcákon sétálgattam. Az időjárás tökéletesen illett hangulatomhoz. Sosem hittem volna, hogy valaha is megfogtőrtténni ez, főleg vele. Ma amikor haza értem barátnőm az ajtóban állva várt két hatalmas bőröndel amik tele voltak a ruháimmal. Amikor elküldött csak annyit mondott, hogy majd meg írja mikor tudok a többi cuccomért menni. Nem tudtam mit fogok kezdeni magammal csak mentem amerre az út vezetett magam után húzva hatalmas kofferjaimat. Az életem romojban hever és még csak eszembe sem jut egy név sem akit feltudnák hívni, esetleg segítséget tudnák kérni. Lábaim fáradni és remegni kezdtek ezért az esővel mitsem törődve ültem rá eggyik bőröndömre a járda szélén. Ilyenkor már úgysem jár senkisem az utcákon, de ha mégis az sem pont azzal törődik, hogy én itt áztatom magam az eső jéghideg csepjeivel.
Arra figyeltem fel, hogy az eső már mem verdeste vállaimat. Fel pillantottam és egy esernyöt szorongató fiút pillantottam meg aki felém emelte a tárgyat nem törődve, hogy így ő ázik el. Egy gyors mozdulattal ugrottam le bőröndöm tetejéről és álltam ki a fiú által tartot tágy alól. Ahogy sikerült arrébb álnom ismét az eső kezdte áztatni vizes testemet, de nem sokáig mivel ismét védelmet kaptam előlük. Ezt még egy párazor eljátszottuk, mire a fiunak sok lett és hozzám szólt.
-Miért térsz ki az esernyőm alól? Igy megfogsz fázni.
-Miért törődsz velem, aki nem mellesleg idegen is a számodra- tettem fel kérdésem nem válaszolva a tőle hallott kérdésre.
-Nem lenne elég ha csak hagynád hogy megvédjelek a megfázástól?
-Sajnálom.. de mégis miért segítesz nekem?
-Csak mert úgy érzem meg kell tennem- nézett rám mély barna szemeivel, amikben megcsillant az esti sötétségben játszó lámpa fény. Magával ragadott és akaratom ellenére is egy halvány mosoly került arcomra.
Fel áltam ülö helyzetemből és az idegen mellé álltam, így őt is védte ernyője. A csend ami kettőnk közt uralkodott megnyugtatta lelkemet. Még szavak sem kellettek ahoz, hogy megnyugodjak.
- Mi történt- törte meg a csendet, mire csak lepetten néztem fel rá.
- Miből veszed, hogy történt valami- eröltettem magamra egy mosolyt még mielött könnyeim el árulják a valóságot.
-Tudom, hogy baj van szóval csak mond.
-Nem történt semmi.
-Kérlek ne hazudj nekem Choi MinRim.
Még a vér is meg fagyott bennem.
-Honan tudod a nevem- néztem rá lepődötten, amire csak egy lehengerlő mosoly volt a válasza.
-Az legyen az én titkom.
Bá a titokzatosságának meg kellett  volna ilyesztenie, mégsem féltem. Tudom, hogy furcsa de bíztam benne. Tudtam, hogy nem kell félnem tőle csak még nem tudtam a választ a kérdésemre. Miért érzem úgy, hogy nekünk ismernünk kellene egymást.
-A...a...a nevedet... meg..
-Jin- fordult felém- csak szólíts így.
Bologatni kezdtem amitől majdnem elöre is buktam. Nem tudom hány óra lehet de kezdek álmos lenni és ezen még a bőrömre tapadó ruhák sem segítenek. Fázok és minden vágyam egy meleg takaróba burkolózni és álomba merülni. Pilláim nehezedni kezdtek így fejem Jin vállára hajtottam, majd szép lassan minden elsötétült.

Egy puha ágyban ébredtem fel, elösszőr azt hittem csak álmodok, de miután megéreztem az idegen öblítő illatát, tudatosult bennem a tegnap történtek nem csak álmok voltak. Lassan de biztosan ültem fel az ágyban és kezdten el megismerkedni a hellyel. Az ajtó nyílására kaptam el fejemet az ajtó felé ami halk nyikorgással nyílt ki. Fel ismertem az ajtóban álló srácot, akki kimért lassú léptekkel közelített ágyamhoz egy széles mosollyal arcán.
-Hogy aludtál?
-Jól köszönöm. De hol vagyok?
-Otthon- mosolygott. De mégis, hogy érti azt, hogy otthon. Mire megkérdezhettem volna már a szekrény nyitott ajtaja elött állt és kutatott tartalmában.
- Ez jó is lesz- emelt ki egy égszínkék ruhát, majd felém tartva nézegette. Kezemnél megragadva kezdett el húzni a szobában található ajtó felé. Belépve egy hatalmas fürdőt pillantottam meg. Magamra hagyott amíg át vettem ruháim. Meglepetésemre a tegnapi vizes ruháim helyett egy testvonalat követő hállóinget viseltem.

Az ajtón kilépve a szám is tátva maradt. Mégis hova hozott engem Jin, egy kastélyba? és miért mondta azt, hogy haza hozott, nem értem.
Nagy nehezen de találtam egy lépcső sort, ami lefelé vezetett. Bizonytalan léptekkel indultam lefelé. A lépcső felénél tarthattam, amikor hirtelen előttem termett.
-Ezt meg, hogy csináltad?
-Micsodát- nézett rám hatalmas szemeivel. Válaszként csak fejemet ráztam. Lehet megfáztam és már szellemet látok. Jin csendben követett, figyelte ahogy felfedezem a "kis" háza.
A nappaliba érve egy festményt pillantottam meg. Ismerős volt,  de nem tudtam honnan. Meg akartam kérdezni, kiket ábrázol a kép de vendéglátóm megelőzött. Mintha gondolat olvasó lenne.
-Ez a kép a régi tulajdonosokat ábrázólja. Ők bízták rám a kastélyukat, és a legfontosabb kincsüket- mondata végén rám pillantott. Én csak a képet figyeltem, arról is a középen ülő fiatal lányt akin ugyan olyan ruha volt mint amit most én is viselek. Furcsa érzésem volt.
-Mi volt az a kincs?
-Hmmm... a lányuk. De tűnt az emlékeit elzárva elmélyében.
-Miért?
Többet akartam tudni erről a történetről, mindent tudni akartam.
-Nem tudom. De végre megtaláltam és lehet az emlékeit is felszínre tudom hozni. Mondata végén rá pillantottam. Szemei az eddigi barna helyett vörösen izzottak. Tudom, hogy félnem kellett volna, de mégsem tettem. Csodálattal töltött el és ki akartam derìteni a furcsa érzéseim okát. A kérdések csak egyre jobban gyűltek bennem. Honnan tudta tegnap a nevem, miért érzem úgy, hogy jártam már itt és, hogy ő több a számomra egy idegennél. Lábaim maguktól mozdultak meg felé. Lassú de biztos léptekkel indultam el felé. Kezeimet ölelésre nyitottam, majd megamhoz szorítottam a fiút. Finom illatát magamba szívva próbáltam erőt gyűlyteni, hogy kérdéseimet feltegyem. Szolásra nyitottam számat, de szavaim bent ragadtak amikor hideg ajkait megéreztem nyakszirtemen. Éreztem ahogy testem kezd elnehezedni, majd emlék képek zajlanak le szemem előtt. Olyan emlékek amikben mi szerepeltünk gyermek korunkban. Az utolsó szó ami eljutott tudatomig az az ő szájával formálált sajnálom szó volt. Minden elsötétedett.

Még sötét volt amikor felkeltem. Megint nem tudtam sokáig aludni. A kis tükröm elé sétáltam, hogy meg igazíthassam kócos fürtjeim. Hófehér bőröm mellett szemeim világítottak. Éhes vagyok, érzem. Mintha  már évek óta nem ettek volna. A lépcsőn lefutva rohantam ahol a kanapén ülő barátom nyakába ugrottam.
-Jinie.. éhes vagyok- nyafogtam, mire neki egy hatalmas mosoly terült el az arcán.
-Végre felkeltél. Na gyere- ölelt magához, majd kezemet megfogva vezetett ki a kastély elé. Az erdő irányába pillantottam. Majd egy hatalmas vigyorral indultam el a sűrű bozót felé vadászni, szerelmem társaságában.