Vissza térő szerelem

Minden hiba ugyan azzal a bugyuta mondattal kezdödik...ő más mint a többi. Ismerős igaz? minden alkalommal azt hisszük végre valaki olyat találtunk aki tényleg hozzánk való, akivel az egész életünket lefogjuk élni. Nos ez nekem megint nem jött össze. Csalódottan fekszem a kanapén és elméjedve gondolkozok vajon mit követhettem el, hogy megint vakvágányra siklott a kapcsolatom. A barátaim többsége már boldog kapcsolatban él, nekem pedig még mindig csak a magány marad társamul. Lehet, hogy bennem van a hiba és csak nekem szánt ilyen szomorú magányos életet a sors? nem tudom de remélem egyszer erre is megtalálom a vállaszt.

-Jah kérlek SoMin gyere el velem, annyura jó lesz- könyörgött a telefonba barátnőm. Valami koncert féleségre akarna épp el rángatni, de nekem nem sok kedvem van hozzá. Még csak a zenéiket sem ismerem.
-De azt sem tudom kik ök MinSeo.
-Majd mutatok zenéket, csak gyere~. Szinte kisem dugod az orrodat otthonról.
- Na jó legyen-adtam be derekem a már fél órája tartó vita után- melyik idióta bandának kell utána néznem szombatig?
-Jaj de jó. Komolyan el jössz? Amúgy a BigBang.
-Igen komolyan. És tessék? Már mint az a BigBang amiben Jiyong is tag?
-Ö igen.. talán ismered GD oppát?
-Azt hiszem mégsem tudok menni bocsi- tetten le a telefont majd besuvasztottam táskám legaljába. A konyha pult előtt állva merengtem, vajon mit tehetnék azért, hogy MinSeo még csak véletlenül se tudjon rá venni arra, hogy meg gondoljam magam. Nem találkozhatok Jiyonggal azok után nem.

Vissza emlékezés*

A tó partján a régi fűzfa mögött vártam a szokásos időpontban barátomat, aki már megint késni fog ahogy elnézem az órámon feltűnő időt. Már meg sem döbbenek azon ha fél órával később érkeuik meg,  de mentségére legyen, hogy mjndig kárpótól valami meglepetéssel. Már nagyon fájtak az egyhelyben állás miatt a lábaim ezért ekkezdtem járkálni a fa törzse körül amikor hírtelen vissza ugrottam a fa védelmező takarásába, hogy ne vegyenek észre.
Figyelve, hogy feltűnés nélkül viselkedjek lestem ki a fa mögül, aminek köszönhetően megpillantottam őt egy másik lánnyal. Szíbem ezer darabra tört abban a pillanatban amnek köszönhetően nem tudtam többet ugyan úgy bízni az elenekező nemű emberekben.
Hiába hívott vagy küldött sms-t én nem adtam magamról életjelet. Hogy őszínte legyek,  mégcsak normálisan szakítani se szakìtottunk.

Vissza emlékezés vége*

Nem tudom, hogyan de végül mégis sikerült MinSeo- nak elrángatnia ide, és legnagyobb szerencsémre az első sorba kaptuk a jegyeket. Remélen nem ismer majd fel Jiji.
Már egy órája állumk a sorban és várjuk, hogy végre ki nyissák a kapukat. Miután ez megtörtént a rajongók mint a marhák kezdtek el előre tőrni a sorban. Már el is felejtettem miért nem szoktam ilyen idióta helyekre járni. Nagynehezen de sikerült sérülések nélkül elfoglalnunk a helyeinket. Órámra pillantva állapítottam meg, hogy még fél óra van hátra a koncert kezdetéig.
-Dongsaeng,  nekem nagyon kell pisilnem- nyafogtam suttogva mellettem ülő barátnőmnek.
-Akkor siess és menny ki a mosdóba, még van húsz perc a kezdésig- pillantot mondata végén telefonja kijelzőjére.
-De azt sem tudom hol van.
-Most komolyan te vagy az idősebb? Komolyanon mondom mint egy ovodás.
-Na ez most fájt Seo, de komolyan nem tudom hol van a mosdó.
-Menny ki oda ahonan jöttünk tuti lesz aki tud majd segíteni az eljutásban- fordította felém fél pillanatra tekintetét. Egy nagy sóhajtás kíséretében álltam fel és százszoros bocsánat kérés után végre ki jutottam a stadionból. Gyors léptekkel sietten egy közelemben elhejezkedett folyosó felé, ahol egy biztonsági örhöz hasonló magas kigyurt férfi állt. Na jó a  gorilla lehet jobb jelző lenne rá, de mindegy végülis. Minden bátoraágomat összeszedve böködtem meg vállát, mire felém fordította sablonos tekintetét.
-A koncertre nem ezen a folyosón tud be jutni.
-Izé...öm tudom- vakartam zavaromban tarkómat- csak a mosdót keresem.
-A kis pisis- nevetett fel- ezellenben akkor mennyen csak tovább egyenesen majd a folyosó végén balra. Megfogja találni.
-Köszönöm- hajoltam meg tisztelet tudóan- de mi az, hogy pisis.

Miután végeztem, sokaig elidőztem a tükör előt. Nem volt sok kedvem ahoz, hogy vissza mennyek, ezért az időt elütve idiótábbnál idiótább fejeket vágtam, miközben magamat fotózgattam. Hirtelen ajtó nyitódásra lettem figyelmes, de nem foglalkozva vele, tekintve biztos csak egy fan folytattam tevékenységemet. A mögöttem ácsorgó idegen viszont kezdett egyre jobban idegesíteni.
-Izgalmasabb magadról képeket csinalni, mint minket hallgatni?
Az ismerős hang hallatára ajkaimmal képtelen voltam szavakat megformálni, így csak egy bólíntással adtam tudtára vállaszom.
-Komolyan? Még ilyet sem hallottam, de gyere most nincs itt senki gyorsan csináljunk egy közöset is-vette ki kezem közül készülékem, majd felénk tartotta első kamerával. Fejemet lehajtotta de már késő volt. Kifordulva mellkasa elől futottam be a legközelebbi fülkébe nem törödve a nála maratt tárgyal.

-SoMin gyere ki. Kérlek-könyörgött már sokadjára, de én csak a fejemet ráztam. Mintha látná, de ez már nézőpont kérdése. Hirtelen csend lett de nem hallottam, hogy elment volna így a wc ülőke tetejére állva probáltam meg kilesni. Ott ült a fülke ajtaja előtt és a telefonom kilyelzöjét figyelte. Egyszercsak felsóhajtott, ami miatt vissza ültem és gondolkodtam mit is tehetnék. Mondjak valamit, vagy esetleg várjam meg míg elmegy, nem tudtam mit tegyek.                                         -Miért nem vállaszoltál ha kerestelek-hangja szomorú és reménytelenséggel volt teli. Még sosem hallottam őt azelött ilyennek.                  -Inkább én kérdezhetném, hogy miért kerestél még azok után amit velem tettél-sutogtam olyan halkan, hogy még a temető mély és békés csendjében sem lehetett volna hallani.   -Mert eltűntél anélkül, hogy montad volna miért. Itt már nem bírtam és az ajtót kinyitva dühösen vállaszoltam neki.                                  -Most komolyan még nekem kellett volna eléd állnom azokután, hogy a szemem láttára csaltál meg azzal a csajjal- kiabáltam kikelve magamból. Az évek alatt összeszedett összes fájdalmam benne volt ebben a hangos ordításban. Arca értetlenséggel volt tele. Már éreztem, hogy könnyeim mardossák torkomat,ezért amilyen gyorsan csak tudtam probáltam kimenni, sikertelenül mivel elkapta karomat és magához rántott.                               -Nem értem mit mondasz.                                       -Kérlek csak a hülyét ne játszd tudhatnád, hogy utálom. És különben is láttam ahogy azt a csajt ölelgetted. Ott álltam a fűzfánk mögött. Láttam a lepetséget az arcán, de mégis úgy gondoltam ez a mimika nem őszínte.                 -SoMin kérlek hallgass végig legalább most ha ennyi évalatt nem tetted. Meg tudom magyarázni.                                                             -Gondolom. Hiszen te vagy a nagy G-Dragon igazam van. Mindenre van egy előre megírt szöveged- mondtam cinikusan miközben sötét íriszeit figyeltem.                                              -SoMin én csak és kizárólag téged szerettelek és még most is csak téged látlak.                        -Mond ezt másank- kaptam el tekintetem övétöl, majd kimért lassú léptekkel indultam a kilyárator biztosító ajtó felé.                                    -Aznap a nővéremmel láttál.   Lesokkoltan álltam meg. Nem tudtam hihetek e szavainak, bár lelkem mélyén reméltem igazak.                   -Azért láttad, hogy megöleltem mert nyugtatni prónált mert féltem. És azért volt ott mert akkor jött haza Amerikából és be akartam neki mutatni életem legfontosabb emberét.    Lassan fordúltam meg és néztem hófehér arcára. Szemeit könnyek áztatták, már tudtam hogy igazatond. Magamat hibáztatt, hogy ilyen sokáig sebeztem mindketönl szìvét. Gombóccal torkomban léptem közelebb hozzá és mikor elég közel került karjaimmal szorosan magamhoz vontam. Ölelésemet viszonozta és egy apró puszit lehelt homlokomra.                    -Sajnálom én azt hittem- bár szerettem volna könnyeim belém folytották szavaimat.               -Még lenne esély előről kezdeni? Kérdésén meg lepődtem és habozni kezdtem. Ölelése gyengülni kezdett. Mire én ismét magamjoz vontam és egy apró bolintással adtam tutára vállaszom.

Hogy miért teszok ezt az berek nem csak magukkal de az álltaluk szeretett emberrel is. Nem tudom. De tudom már, hogy a mondás miszerint akit szeretünk és szeret mimket vissza térhozzánk igaz.

Sorry

Ultimate Bias

Bárcsak minden olyan könnyű lenne, bárcsak minden kimondott de megbánt szó feledésbe merülne, bárcsak az élet kicsit kegyesebb lenne hozzám. Ezekkel a gondolatokkal feküdtem ágyamban és vártam, hogy álom jöjjön a szememre, de ez most nem ment. Életem legnagyobb hülyeségét követtem el, amikor kimondtam azokat a szavakat. Utállak vízhangzot ez a néha jelentéktelennel tűnő szó a fejemben. Ha nem mondtam volna ki most nem hagyott volna magamra és karja között ragadna magáévá az álmok világa.

Sajnálom csak ennyit szeretnék mondani neki, álltam meg a kis ajtó előtt de kezeim pár centire a csengőtől meg álltak. Haboztam, megtegyem vagy ne tegyem, végig hallgat vagy elzavar. Gondolataimmal fejemben fordultam meg és nagy levegőt vève indultam a kis lépcsőn lefelé. A kapuhoz érve hallottam meg egy ismerös hangot ami a nevemet kiabálja. Megfordulva pillantottam meg őt. Könnyes szemekkel fordultam el és léptem volna, de karjait körém fonta.
-Sajmálom- motyogtam mire lágy ajkait éreztem meg börömön majd egy nedves vonalt húzott végig szemeivel.

Vampie memories

Eső cseppek áztatták arcomat miközben a kihalt utcákon sétálgattam. Az időjárás tökéletesen illett hangulatomhoz. Sosem hittem volna, hogy valaha is megfogtőrtténni ez, főleg vele. Ma amikor haza értem barátnőm az ajtóban állva várt két hatalmas bőröndel amik tele voltak a ruháimmal. Amikor elküldött csak annyit mondott, hogy majd meg írja mikor tudok a többi cuccomért menni. Nem tudtam mit fogok kezdeni magammal csak mentem amerre az út vezetett magam után húzva hatalmas kofferjaimat. Az életem romojban hever és még csak eszembe sem jut egy név sem akit feltudnák hívni, esetleg segítséget tudnák kérni. Lábaim fáradni és remegni kezdtek ezért az esővel mitsem törődve ültem rá eggyik bőröndömre a járda szélén. Ilyenkor már úgysem jár senkisem az utcákon, de ha mégis az sem pont azzal törődik, hogy én itt áztatom magam az eső jéghideg csepjeivel.
Arra figyeltem fel, hogy az eső már mem verdeste vállaimat. Fel pillantottam és egy esernyöt szorongató fiút pillantottam meg aki felém emelte a tárgyat nem törődve, hogy így ő ázik el. Egy gyors mozdulattal ugrottam le bőröndöm tetejéről és álltam ki a fiú által tartot tágy alól. Ahogy sikerült arrébb álnom ismét az eső kezdte áztatni vizes testemet, de nem sokáig mivel ismét védelmet kaptam előlük. Ezt még egy párazor eljátszottuk, mire a fiunak sok lett és hozzám szólt.
-Miért térsz ki az esernyőm alól? Igy megfogsz fázni.
-Miért törődsz velem, aki nem mellesleg idegen is a számodra- tettem fel kérdésem nem válaszolva a tőle hallott kérdésre.
-Nem lenne elég ha csak hagynád hogy megvédjelek a megfázástól?
-Sajnálom.. de mégis miért segítesz nekem?
-Csak mert úgy érzem meg kell tennem- nézett rám mély barna szemeivel, amikben megcsillant az esti sötétségben játszó lámpa fény. Magával ragadott és akaratom ellenére is egy halvány mosoly került arcomra.
Fel áltam ülö helyzetemből és az idegen mellé álltam, így őt is védte ernyője. A csend ami kettőnk közt uralkodott megnyugtatta lelkemet. Még szavak sem kellettek ahoz, hogy megnyugodjak.
- Mi történt- törte meg a csendet, mire csak lepetten néztem fel rá.
- Miből veszed, hogy történt valami- eröltettem magamra egy mosolyt még mielött könnyeim el árulják a valóságot.
-Tudom, hogy baj van szóval csak mond.
-Nem történt semmi.
-Kérlek ne hazudj nekem Choi MinRim.
Még a vér is meg fagyott bennem.
-Honan tudod a nevem- néztem rá lepődötten, amire csak egy lehengerlő mosoly volt a válasza.
-Az legyen az én titkom.
Bá a titokzatosságának meg kellett  volna ilyesztenie, mégsem féltem. Tudom, hogy furcsa de bíztam benne. Tudtam, hogy nem kell félnem tőle csak még nem tudtam a választ a kérdésemre. Miért érzem úgy, hogy nekünk ismernünk kellene egymást.
-A...a...a nevedet... meg..
-Jin- fordult felém- csak szólíts így.
Bologatni kezdtem amitől majdnem elöre is buktam. Nem tudom hány óra lehet de kezdek álmos lenni és ezen még a bőrömre tapadó ruhák sem segítenek. Fázok és minden vágyam egy meleg takaróba burkolózni és álomba merülni. Pilláim nehezedni kezdtek így fejem Jin vállára hajtottam, majd szép lassan minden elsötétült.

Egy puha ágyban ébredtem fel, elösszőr azt hittem csak álmodok, de miután megéreztem az idegen öblítő illatát, tudatosult bennem a tegnap történtek nem csak álmok voltak. Lassan de biztosan ültem fel az ágyban és kezdten el megismerkedni a hellyel. Az ajtó nyílására kaptam el fejemet az ajtó felé ami halk nyikorgással nyílt ki. Fel ismertem az ajtóban álló srácot, akki kimért lassú léptekkel közelített ágyamhoz egy széles mosollyal arcán.
-Hogy aludtál?
-Jól köszönöm. De hol vagyok?
-Otthon- mosolygott. De mégis, hogy érti azt, hogy otthon. Mire megkérdezhettem volna már a szekrény nyitott ajtaja elött állt és kutatott tartalmában.
- Ez jó is lesz- emelt ki egy égszínkék ruhát, majd felém tartva nézegette. Kezemnél megragadva kezdett el húzni a szobában található ajtó felé. Belépve egy hatalmas fürdőt pillantottam meg. Magamra hagyott amíg át vettem ruháim. Meglepetésemre a tegnapi vizes ruháim helyett egy testvonalat követő hállóinget viseltem.

Az ajtón kilépve a szám is tátva maradt. Mégis hova hozott engem Jin, egy kastélyba? és miért mondta azt, hogy haza hozott, nem értem.
Nagy nehezen de találtam egy lépcső sort, ami lefelé vezetett. Bizonytalan léptekkel indultam lefelé. A lépcső felénél tarthattam, amikor hirtelen előttem termett.
-Ezt meg, hogy csináltad?
-Micsodát- nézett rám hatalmas szemeivel. Válaszként csak fejemet ráztam. Lehet megfáztam és már szellemet látok. Jin csendben követett, figyelte ahogy felfedezem a "kis" háza.
A nappaliba érve egy festményt pillantottam meg. Ismerős volt,  de nem tudtam honnan. Meg akartam kérdezni, kiket ábrázol a kép de vendéglátóm megelőzött. Mintha gondolat olvasó lenne.
-Ez a kép a régi tulajdonosokat ábrázólja. Ők bízták rám a kastélyukat, és a legfontosabb kincsüket- mondata végén rám pillantott. Én csak a képet figyeltem, arról is a középen ülő fiatal lányt akin ugyan olyan ruha volt mint amit most én is viselek. Furcsa érzésem volt.
-Mi volt az a kincs?
-Hmmm... a lányuk. De tűnt az emlékeit elzárva elmélyében.
-Miért?
Többet akartam tudni erről a történetről, mindent tudni akartam.
-Nem tudom. De végre megtaláltam és lehet az emlékeit is felszínre tudom hozni. Mondata végén rá pillantottam. Szemei az eddigi barna helyett vörösen izzottak. Tudom, hogy félnem kellett volna, de mégsem tettem. Csodálattal töltött el és ki akartam derìteni a furcsa érzéseim okát. A kérdések csak egyre jobban gyűltek bennem. Honnan tudta tegnap a nevem, miért érzem úgy, hogy jártam már itt és, hogy ő több a számomra egy idegennél. Lábaim maguktól mozdultak meg felé. Lassú de biztos léptekkel indultam el felé. Kezeimet ölelésre nyitottam, majd megamhoz szorítottam a fiút. Finom illatát magamba szívva próbáltam erőt gyűlyteni, hogy kérdéseimet feltegyem. Szolásra nyitottam számat, de szavaim bent ragadtak amikor hideg ajkait megéreztem nyakszirtemen. Éreztem ahogy testem kezd elnehezedni, majd emlék képek zajlanak le szemem előtt. Olyan emlékek amikben mi szerepeltünk gyermek korunkban. Az utolsó szó ami eljutott tudatomig az az ő szájával formálált sajnálom szó volt. Minden elsötétedett.

Még sötét volt amikor felkeltem. Megint nem tudtam sokáig aludni. A kis tükröm elé sétáltam, hogy meg igazíthassam kócos fürtjeim. Hófehér bőröm mellett szemeim világítottak. Éhes vagyok, érzem. Mintha  már évek óta nem ettek volna. A lépcsőn lefutva rohantam ahol a kanapén ülő barátom nyakába ugrottam.
-Jinie.. éhes vagyok- nyafogtam, mire neki egy hatalmas mosoly terült el az arcán.
-Végre felkeltél. Na gyere- ölelt magához, majd kezemet megfogva vezetett ki a kastély elé. Az erdő irányába pillantottam. Majd egy hatalmas vigyorral indultam el a sűrű bozót felé vadászni, szerelmem társaságában.