Angelic Miracle

Már megint egy unalmas nap tért véghez. Az emberek a sötétedő utcákat járják. Kihalt már szinte minden. Az eget kémlelve sétálok a szűk. Otthonomhoz vezető utcán, amikor egy hatalmas fényt pillantok meg egyenesen lefelé zuhanni. Nem tudom mi cél vezérelt, de elkezdtem rohanni a zuhanó fény irányába. Egyenesen egy sikátorig rohantam, ahol egy földön ülő alakot pillantottam meg. Ahogy egyre közelebb tépdestem felé tollak suhantak el arcom előtt. Az alakot két hatalmas szárny rejtette el előlem. Amint észre vette jelenlétemet szárnyait szárnyait szempillantások alatt húzta vissza hátába.Rá pillantottam a fiatal lányra akin egy szakadt fehér ruha volt. Bal lapockájánál egy mély vágás díszelgett, arcán és karján több kisebb sérülés helyezkedett el. Nem tudom mi cél vezérelt, de nem törődve semmivel kaptam karjaim közé a megszeppent lányt, és meg indultam vele otthonom felé. Haza érve a kanapéra ültettem és sebei ellátására alkalmas kötszereket és fertőtlenítő szert kerestem.

-Ez most egy kicsit fájni fog-figyelmeztettem, majd hozzá érintettem bársonyos bőréhez a fertőtlenítővel át itatott vattát. Néhány felszisszenésen kívül csendben tűrte. Sebei ellátása után egy pólót adtam a kezébe, ami akárhogy is nézzük egy ruhának is megfelelt apró termete miatt.

-Te egy angyal vagy?

-Igen- válaszolta oly halkan, hogy még a temető csendjében is alig lehetett volna hallani.

-De ha angyal vagy.... akkor miért sérültél meg?

-Erről sajnálom de nem beszélhetek.

Még egy picit próbáltam faggatni, de sajnos nem sok mindent tudtam kideríteni róla. Mind össze annyit tudtam meg, hogy a neve Tifani és, hogy egy tiszta vérű angyal, ami mindössze annyit tesz, hogy sosem volt halandó ember, mint például én.

A napok egyre gyorsabban teltek és Tifani is egyre nyitottabb, és barátságosabb lett.

-Tifani, elmegyek és hozok valamit enni- kiabáltam a fürdőben ragadt lánynak. Miután válaszát meg hallottam indultam is. Út közben azon elmélkedtem, hogy még is miként mondhatnám el neki, mit is érzek iránta. Hiszen ő mégis csak egy angyal. Nyugalom Seungri, nyugalom. Csak oda mész és elmondod neki.

Haza érve rossz előérzetem támadt. A szobába rohantam, ahol a földön összetört tárgyak és szét szaggatott könyvek hevertek. Körbe néztem, és rémülten fedeztem fel, hogy sehol sincs Tifani. A nappaliból csörömpölés hallatszott, így az említett helyiségbe kezdtem rohanni. Tifanit fehér szárnyai vették körül, miközben két éj sötét szárnyú férfival harcolt. A két idegen hirtelen elkapta, és egy furcsa tárgyat emeltek a magasba, amit épp a gyönyörű angyalba készültek szúrni.

-Tifani- kiáltottam, mire az említett és a két idegen egyszerre szegezték rám tekintetüket. Tifani szemei könnyektől duzzadt volt, míg a fekete szárnyú férfiaké vörösen izzottak.

-Sajnálom Seungri- csordult ki egy könny csepp szeméből- sajnálom, hogy fájdalmat kellett okoznom azzal, hogy szerettelek.

-De hisz....

Nem tudtam be fejezni amit szerettem volna, mivel a két férfi keze által szorongatott tárgy szívéig hatolt, melynek köszönhetően egy hatalmas fény kíséretében el tűnt szemeim elől teste, majd a két gyilkos is.

5 hónappal később

a mai napig fájdalom járja át testem, és lelkem mikor kis lakásom bármely pontját látom. Ma rá vettem magam, hogy rendet rakjak szobámban amiben angyali teremtésem éldegélt heteken keresztül. Takarítás közben egy levélre bukkantam. "Sajnálom, hogy nem mondtam el mi is történt velem, de sejtem ha ezt a levelet olvasod már tudod. Egyet kérek, felejts el mindent és éld boldogan rövid emberi életed. De ne feled ha egyszer eljön az ideje, meg ígérem a mennyország kapujában foglak várni, hogy együtt léphessünk át az örök életbe."

-Seungri, te meg mit keresel itt. Neked nem kéne még itt lenned-lépett elém elbűvölő fehér ruhájában és kitárt szárnyaival Tifani.

-Azt mondtad ha el jön az ideje várni fogysz, és együtt lépjük át ezt a hatalmas kaput.

-De neked még élned kéne.

-Nem. Nélküled az egész életem csak szenvedés lenne- léptem mellé, majd szorosan magamhoz öleltem. Szemeiből az öröm és szomorúság egyszerre volt ki olvasható, de végül egymás kezét szorongatva az égi ország kapuin, ahol örök boldogságban és békében lehetünk egymáséi.

Fogságba ejtve

Már nem is tudom, hány nap telt el amióta ebben a dohos és idegen szobában raboskodom. Igen raboskodom, de nem azért mert rossz lett a bizonyítványom, vagy ilyesmi, nem csupán azért mert rossz helyen voltam rossz időben. Az itt töltött idő nagyrészt önkívületi állapotban töltöm, mivel minden nap kétszer jönnek be hozzám, és valami idegen anyagot fecskendeznek bőröm alá. Nem tudom mi lehet az, csak annyi a biztos, hogy amint tudomást szerzek magamról, csak fél órát érzékelhetem mi is van körülöttem, ugyanis utána a következő kör következik. Ma még kivételesen nem voltak bent, így még ilyesztőbé vállt az ittlét. A szék amihez ki vagyok kötözve, egy kis porral belepett ablak előtt volt. Én az ablakon ki láttam, de az utcán járkáló emberek ha akartak volna sem vettek volna észre. Ez alatt a rövid kis monológom alatt, valószínűleg sokakban felmerült már a kérdés mit tehetett ez a lány, hogy ilyen helyre került, és még inkább, vajon ki lehet ő.

Nos a nevem Son Kwan Rin tizennyolc éves árva, és a történetem egy gyönyörűnek ígérkező tavaszi napon kezdődött.

A szüleim nincsenek itthon a mai napon, mivel egy fontos konferenciára kellett menniük, az ország másik felébe, Busan-ba. Egész délelőtt azon gondolkoztam, mit is csinálhatnék, hisz olyan szép idő van kint, ami Márciusban nagyon ritka. Végül úgy döntöttem, hogy kimegyek a vidámparkba a barátaimmal, de előtte kitakarítok a lakásban. Már éppen végeztem, amikor kopogtak az ajtón.

-Megyek- kiabáltam, miközben rohantam a bejárati ajtó felé. Őszintén nem tudtam ki lehet az, mivel anyáéknak van kulcsa, meg különben sem ma jönnek haza. Amikor ki nyitottam a zárásra hatalmas fehér ajtót, két idegen öltönyös 30-as éveiben járó férfi nézett velem szembe.

-Segíttek?

-Igen mi Son kisasszonyt keressük- szólalt meg a magasabbik férfi mély rekedtes hangján.

-Én vagyok az, miben segíthetek- babráltam ujjaimmal az ajtó oldalán, éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Amint fel tettem a kérdést, a két idegen le hajtotta a fejét.

-Sajnáljuk....de a szülei ma egy autó balesetben elhunytak. Ezeket a szavakat hallva, estem össze az ajtóban, könyörgöm valaki, akárki keltsen fel ebből a rém álomból.

Miután a két férfi elment a könnyek csak úgy folytak végig arcomon, nem bírtam abba hagyni, bármennyire is szerettem volna. Másnapra nagy nehezen össze szedtem magam, és elmentem nagynénikémhez, egyetlen rokonomhoz, bár sok jóra nem számítottam tőle.

Persze, pont amire gondoltam, egyetlen élő rokonom, még csak a létezésemről sem akar tudni. Nem csodálom. A nagyiék amikor még éltek sokat mesélték, hogy anyám nővére szerelmes volt apámba, de ő anyut választotta helyette és hát ezért is utál engem annyira.

A szüleim halála óta már egy hét is el telt. Sajnos az iskolát abba kellett hagynom, hogy munkát válalhassak és eltudjam tartani magam. A hatalmas családi házat is el adtam és most egy egy szobás kis lakást bérlek. Persze legjobb barátom DooJoon ennek nem örül, sőt ki is jelentette ha csak egyszer is nem eszek mehetek hozzá lakni. Na persze, nem leszek én más terhére, soha.

Telefonbezélgetés:

-Igen, tényleg jól vagyok majom...de le kell tennem mert mindjárt megyek dolgozni.

-Biztos? Rendben, a kiskereskedésbe mész?

-Aish...biztos. Igen oda, miért?

-Mikor végzel? Elmegyek érted és elviszlek vacsizni törpe.

-Nem kell, meg leszek, és ne hívj törpének...nem vagyok olyan pici-öltöttem ki a nyelvem, bár ő ezt nem láthatta.

-Csak nem ki öltötted a nyelved?

-Én...soha-ezt meg honnan tudta?...tudtam, hogy a gyerek egy mágus.

Miután le tettük a telefont, neki is álltam dolgozni. Ez az egyik melóm, napközben, de van egy másik este, persze erről DooJoon nem tud, és nem is fog. Még számomra is gáz, hogy egy ilyen helyen kell esténként dolgoznom, de nincs mit tenni szükségem van a pénzre amióta, na mindegy hagyjuk is.

Eljött az este, és vele együtt az egyáltalán nem várt cigaretta fűstől és részeg pasiktól tömött bár, ahol felszolgáló ként dolgozom. A helynél még talán a munka közben használt ruha volt a rosszabb. Utáltam ezt az egészet...a ruha épp hogy csak takart valamit, ezért is folyamatosan azt igazgattam. A főnököm egy a huszonnegyedik életévét betöltő fiatalok közé tartozott. Nem valami bizalom gerjesztő alak az egyszer biztos.

-Viszem már- kiabáltam az egyik "türelmes vendégnek". Már majdnem oda értem amikor meg láttam főnökömet egy még sosem látott alakkal, amint egy zacskó fehér port nyújt át neki. Sajnos döbbenetemben a tálcát le ejtettem és a hangos csörömpölésnek hála, sikeresen le buktattam saját magam. Abban a pillanatban fordultam is meg, de már késő volt. BonHwa mély rekedtes hangja már meg is csapta füleimet.

-Cicám... öt perc múlva legyél az irodámban. A francba, ezt nem fogom meg úszni, de nem érdekel én ezen a helyen egy percig sem maradok, inkább fel mondok és keresek valami normális másod állást.

Az irodában

-Figyelj sajnálom, de én fel mondok.. ígérem nem mondok senkinek semmit erről a helyről de én fel mondok.

-Nem mész te innen sehová meg értetted cica!!? Itt maradsz a cuki kis popsidon és én fogok gondoskodni arról, hogy innen ne is meny sehova-kiabálta, miközben a közelben lévő falnak lökött. Az ütődés erejétől fel szisszentem, de nem adtam fel a reményt.

-Hát engem nem érdekel, de ha te nem hagyod akkor magamtól megyek. Ezzel ki léptem az ajtón, a hátam mögül még hallottam amint azt kiabálja, hogy ezt még meg fogom bánni és a többi. De én csak futottam, szerettem volna minél hamarabb ki jutni erről a porfészekről.

Már két utcányira voltam a bártól amikor csörgött a telefonom, DooJoon volt. Éppen bele akartam szólni a telefonba, amikor egy idegen kar megragadott és a karomba egy tűt nyomott.

Nos így kerültem ide. És azóta a nap óta itt szenvedek. Néha azt kívánom bárcsak meg halnék, mivel ennél még az is jobb lenne.

Ajtó nyitódásra lettem figyelmes, tekintetemet amennyire csak tudtam arra fordítottam. Az a szemét lépett be rajta, talpig öltönyben.

-Tudod cica én meg próbáltam, én tényleg meg próbáltam a tudtodra adni, hogy mit érzek...de úgy tűnik azzal a mazsola kis eszeddel még ezt sem bírtad fel fogni!

-Te még is mi a francról beszélsz? Különben is engedj el vagy ölj inkább meg- ordítottam. Erre ő elő kapott egy kést hátsó zsebéből és felém kezdett lassú kimért léptekkel közelíteni. Már csak pár lépés válaszolta el tőlem amikor mögém került és le vágta kezemről a kötelet. Bár már nem voltam oda kötve a székhez, mégsem eresztett. Én meg próbáltam ki kerülni, de ő gyorsabb volt és utánam kapott. Ebből a mozdulatából következett az is, hogy zsebéből ki esett mobilja, amit szerencsémre nem vett észre. Miután el ment a telefonjáért mentem és rögtön legjobb barátom számát kezdtem hívni. Miután fel vette a telefont, halkan elmondtam neki mi is történt, majd az ablakon keresztül látott környezetet kezdtem neki fel vázolni. Pár óra múlva arra kaptam fel a fejem hogy DooJoon ront be a sötét szobába, majd térdére rogyva piheg egy kicsit és utána oda rohant hozzám, hogy magához ölelhessen.

-Annyira aggottam érted- ölelt olyan szorosan magához, hogy azt hittem meg fulladok. Különben sem vagyok valami jó energiában az elmúlt napok miatt, de még is valamiért nagyon jól esett az, hogy érezhettem szeretetét.

-A rendőrök is itt vannak, már el kapták azt a szemetet. Annyira sajnálom, hogy nem tudtam rád vigyázni.

-Köszönöm, hogy itt vagy- öleltem én is vissza- és különben is semmiről sem tehetsz. És köszönöm, hogy mindig itt vagy nekem.

-Ez természetes hiszen szeretlek- ebben a pillanatban ajkaimra tapadt. Bár először meg lepődtem, de amint észbe kaptam viszonoztam csókját. Csók csatánkat egy rendőr szakította félbe, amikor meg kért minket, hogy mennyünk velük az őrsre.

Két írányból újra együtt

Két évvel ezelőtt ez csak egy álom volt a számunkra, ma pedig itt állunk a JYP előtt és készülünk a meghallgatásunkra. Már több mint másfél éve készülünk erre a napra, és végre el érkezett. Meg hallottam a nevem és egy hatalmas gombóccal a torkomban mentem be a hatalmas fehér ajtón. El énekeltem a kiválasztott számot, ami nem más volt mint az AntiFitnesClub-tól a Végső kiáltás saját magam által félig angol félig koreaira való fordításban. Miután végeztem számmal el énekeltették másik kettőt is majd jól megnéztek maguknak és ki is engedtek. Bár amikor bent voltam nem éreztem idegességet, amikor kijöttem alig bírtam meg állni remegő lábaimon. Domi is be ment és jó egy fél óra leforgása után ő is ki jött. Az igazgató és a manager azt mondta várnunk kell egy kicsit míg megvitatják a sorsunkat, ezért mi adig le mentünk a már reggel felfedezett automatához meg inni egy kávét. Persze mi két hét alatt nem tudtuk meg szokni az idő eltolódást.

-Tedd le azt a kibaszott poharat oda az asztalra most- kezdtem hátrálni barátnőmtől.

-De nincs is benne semmi.

-Na persze ismerem ezt a fejet, tedd le mielőtt még rám öntöd a tartalmát.

Ebben a pillanatban meg botlott és a maradék már kihűlt friss állapotában még is éltető nedű orra elé folyt.

-Látod, mondtam én, hogy létezik a karma- öltöttem ki rá nyelvem, de ebben a pillanatban a nyúlcipőt is fel húzhattam mert Domi rögtön felém kezdett bosszútól szomjazó tekintettel futni.

Már életem biztonságban van, de a térdem még mindig fáj a hatalmas eséstől amit akkor szenvedtem, amikor az egy ajtónak neki rohanva a földre estem majd rám az engem követő terror támadást indító egyén. Már vagy tíz perce állunk az ajtóban amikor ez igazgató egy mosoly kíséretében hív be min a kettőnket irodájába. Le ültünk az irodai asztal előtti két kis székre és egymás kezét szorongatva vártuk a vég ítéletet.

-Nos...gratulálok Horváth kisasszony szeretnénk, ha ön csatlakozna a mi kis családunkhoz és mivel tudjuk, hogy nem ebben az országban él el intézzük önnek az otthon és az itt maradására szolgáló dolgokat, amint alá írja ez itt látható szerződést.

-Ez komoly?

-Igen, viszont sajnáljuk, de ön nem felelt meg az elvárásainknak- nézett barátnőmre, mire az én arcomról a létező összes mosoly eltűnt.

-Értem, hát azért köszönöm a lehetőséget- mosolygott majd rám nézett- Na mi lesz már, írd alá a szerződést hisz ez volt az álmod. Én majd elmegyek Japánba és meg próbálom ott, a kapcsolatot meg úgysem szakítjuk meg.

Végül hosszas megbeszélés után alá firkantottam a szerződést, ezzel meg pecsételve sorsomat.

Két év telt el azóta, hogy ketté szakadtunk Domival. Bár egy kontinensen, még is két külön irányba terelődött életünk. Sajnos a kapcsolat fent tartás sem ment sikerrel, mivel tőlünk két hetes gyakornoksági időmben el kobozták a telefonjainkat és egy olyan készüléket kaptunk, amiben csak a cég telefonszáma lehetett bent, mivel folyamatosan ellenőrizték.

Körülbelül egy hónapja deputáltam a bandámmal, ami a TGP névre hallgat, vagy The Girls is Populary. Ma szinte egész Koreában Angel neven ismernek aki az új JYP lánybanda Leadare és énekese. Fárasztó egy meló de meg éri ezt csinálni. A leadarség egyetlen kevédbé jó része hogy a társaid telefonját mindig ellenőrizned kell és hát valjuk be ez öt tagnál nem éppen könnyű.

-Öt perc szünet lányok és folytatjuk-kiáltott ránk a koreo, mire mi egyszerre estünk össze a földön.

-Na végre, már azt hittem három óra talpalás után, hogy meg sem állunk- kúszott közelebb hozzám Ami egy üveg vizet szorongatva.

-És most is csak öt perc, a fene a holnap kezdődő promóciózást az új klipre-nevetett MinKa, mire mindenki neki ugrott és elkezdte csikizni.

-Angel, gyere kérlek velem, egy fiatal ember tégd keres- lépett be az ajtón a managerünk majd miután észre vette mit is művelünk szemüvegét meg igazítva takarta el mosolyát.

-Megyek.

-Na vajon ki lehet az, csak nem Mark-kacsintott HyunMin, mire a többiek hu-ni kezdtek.

-Aha persze...nem tudom miért hiszitek.

-Jaj könyörgöm még a vak is látja hogy totálisan odáig vagytok egymásért, ne is tagadd.

-De nem is, na de megyek puszika-rohantam ki a táncteremből, még mielőtt valami új dologgal drukkolnak elő. Bár igaz hogy nekem már amióta a gyakornokoskodom alatt egy közös munkánál meg ismertem őket be jön, de én tuti nem tetszek neki.

-Most komolyan... ennyire nem vicces, hogy kiránganak és nincs is itt senki- motyogtam miközben meg fordultam. Egy kék és rózsaszín hajó emberen kívül senkit nem láttam, így inkább vissza is indultam.

-Héj, már meg sem ismered a régi barátodat!

Én meg torpantam majd egy jó két perc után le reagáltam, hogy egy magas, mégis inkább férfias hang magyarul kiáltott rám. Meg fordultam, és csak akkor vettem észre, hogy az arc igenis ismerős volt a számomra.

-Dominika?!

-Pszt... nem tudhatják hogy lány vagyok-tapasztotta be számat, mire én kezét megharapva elértem, hogy le szedje rólam.

-De miért is nem tudhatják.

-Aish ennyire ne egyél madár. Fiúnak kell ki adnom magam a bandám miatt ahol énekelek és amúgy meg Ryu a nevem.

-Értem Ryu... annyira hiányoztál-öleltem meg úgy hogy szegény már tiszta kék volt a levegő hiánya miatt.

Már vagy fél órája beszélgettünk és ölelgettük egymást, amikor ismerős hangok ütötték meg a füleim.

-Szia Angel ki ez a srác?-állt meg mellettem JR majd a többiek is meg álltak.

-Öm..sziasztok hát ö egy régi osztálytársam és Japánban...

Be már nem is kellett fejeznem, mivel Bam Bam a nyakába is ugrott és elkiáltotta magát.

-Na de oppa, ezt nem illik-röhögtem  el magam, amikor láttam hogy ha nem lépek barátnőm teljesen sokkos állapotba fog kerülni.

-És milyen kapcsolat van köztetek-kérdezte elég furcsa hangnemben Mark.

-Csak régi barátok vagyunk, ennyi- válaszolt helyettem Domi, mire Mark bólintott és rám meredő tekintettel nézett.

-Sajnálom srácok de nekem, mennem kell...izé Dominik majd akkor érted megyek a hotelhez és körbe vezetlek a városban!

A próba hamar el ment és persze a lányok, nem bírták abba hagyni a kérdeződéseket. Próba után siettem át öltözni, majd rohantam is tovább a stúdióba, egy gyors gyakorlásra. Ez már csak amolyan magán jellegű, hogy mindig jó legyek és, hogy egyszer majd én is rappelhessek is mint Ami.

-Már megint gyakorolsz?

Az ismerős hang hallatára meg fordultam, és sikeresen arcomtól alig egy centire hajolva néztem farkas szemet vele.

-Igen, muszáj bizonyítanom, hogy meg érdemlem a debütálást és a vezető szerepet is.

-De ez hülyeség Angel azért sikerült eljutnod idáig, mert keményen dolgoztál, ezáltal meg is érdemled-sóhajtott egyet mondata végén, mire én kérdő tekintettel meredtem rá.

-Mi volt ez a hatalmas sóhaj a mondatod végén oppa- tettem fel kérdésemet, mire Mark elfordította fejét.

-Hahó...föld hívja Markot- legyeztem kezemmel arca előtt.

-Ja, bocsi. Semmi.

-Aha, na de most komolyan mi a baj?

-Semmi...tényleg- nézett rám picit vöröses arcával. Biztos melege van szegénynek. Ki nyitottam az ablakot és le ültem mellé.

-Nos és hogy-hogy itt vagy, nincs próbátok?

Erre csak a fejét rázta meg.

-Aish, most némaságot esküdtél hogy nem válaszolsz-néztem rá.

-Mondták már, hogy igézőek a szemeid?- nézett szemembe, amitől azt hittem azonnal ott halok meg.

-N...n...nem, d..de kö..szi.

  Beszélgetésközben miután a hangulat is oldottabb lett, énekeltünk egy kicsit együtt.

-Jó napot. Kaszás Dominikot keresem- álltam meg a recepciós pult előtt.

-Rendben szólok neki, hogy keresi.

-Khamsabhida- hajoltam meg.

Rövid várás után meg is jelent a lépcső aljában egy talpig feketébe öltözött Ryuu, vagyis na jó volt rajta egy kis neon zöld is, de csak, hogy nehogy elvesszen a sötétben.

-Na és hova menjünk- mosolyogtam barátnőmre, miután be ültünk a kocsiba.

-Hát reméltem, hogy ki találsz valamit, elvégre te élsz itt már jó pár éve.

-Ez igaz, akkor szerintem kezdjük a kőr utat Szöul belvárosában. Bele tapostam a gázba és már vágtam is át az utat a rendőrlámpák dzsungelén. Egy hosszú város nézés után egyik kedvenc kávézómba ültünk be. Ezt a kávézót még BamBam találta és amikor gyakornok voltam elhozott, amikor depiztem.

-Szép hely- mosolygott Domi, miközben a sütiét majszolta.

-Igen, valóban az. Ezt még BamBam mutatta nekem amikor gyakornok voltam.

-Komolyan a megfojtom Ryuu-t BamBam?

-Igen ő-nevettem el magam. Lattemat kortyolgatva figyeltem a kint járkáló párokat, mire egy halk sóhaj hagyta el számat. Dominak le esett és egy kérdéssel terelte el figyelmemet. Hát igen, mindig is tudta mi van velem. Tuti most is rá jött már arra, hogy teljesen bele vagyok esve Markba. Az ilyet mindig észre vette.

-Mi van közted és a szexi vörös között?

-Én és ki között-néztem rá érdekes arckifejezéssel.

-Markra gondolok te pabo- bök fejbe.

-Semmi...mi lenne?

-Ne hazudj, tudom, hogy nem mondasz igazat- szegezi rám villáját, mire én meg hökkenve hátrább ugrok egy fél centit.

-Nem hazudok...tényleg nincs semmi- halkul el mondatom végére hangom .

-Szóval tetszik neked igaz...sőt te szerelmes vagy belé- méri fel egyre csak vörösödő arcom.

-De mit érek vele mond? Ő csak barát ként tekint rám. Sose lehetne több belőle, így inkább hagyom is az egészet és meg kímélem magamat a csalódástól.

-Te komolyan ilyen hülye vagy-akadt ki teljesen Domi- te néztél már a szemeibe? Én mondom összesen fél percre néztem rá de akkor is téged nézett. De miért ilyen hülye ő is? Csak mind a ketten hülyék vagytok és szenvedtek- állt fel helyéről, majd mint ha végeztünk volna ki ment a kávézóból. Utána rohantam, nem kellett sokat mennem, mivel a kocsimnak támaszkodva várt. Be szálltunk az autóba, és amíg vissza furikáztam őt szállás helyére meg beszéltük a kávézóban elhangzott kis vita részleteit.

Már három napja, hogy Domi Koreába jött munka ügyben, de ez a rövid idő is elég volt arra, hogy a GOT7-el teljesen össze melegedjen. Még akkor is ha a fiúk a mai napig teljesen abban a hitben élnek, hogy ő fiú és valójában Dominiknak hívják.

Ma a vidám parkba jöttünk Domival, és a drága kis csipet csapat is velünk tartott.

-Ryu te komolyan, de komolyan először itt próbálkoztál a mi cégünknél?- faggatta barátnőmet már vagy századszorra BamBam, de természetesen ő erre ahogy eddig, most sem felelt. Túl nehéz erre a kérdésre válaszolni. Hiszen hiába lett sikeres, még is egy barátságot szakított ketté, majdnem örökre.

-Miért nem válaszolsz?

-Azért mert..-sóhajtott, majd rám nézett. Nekem szemembe könnyek gyűltek, mire ő szorosan magához ölelt.

-Sajnálom- szipogtam, majd öleléséből ki szakadva egy mosolyt erőltettem arcomra- elmegyek veszek vattacukrot, kér még valaki?

A fejét egyszerre rázta meg mind a hét jó madár, és Dominika. Lassan el indultam az árus irányába, mire hangos kiabálásra kaptam hátra tekintetem.

-Angel várj. Amint mellém ért térdeire rogyva kapkodott levegőért az előbb még rohanó srác.

-Csak nem keveset edzett a fiatal úr mostanában- nevettem el magam, mire ő fel kapta a fejét.

-Talán ha a kisasszony nem lenne olyan sok időt a próba termekben és nem kéne mindig figyelnem őt, hogy nem e hajszolja túl magát.

-Oh szóval ön szerint én vagyok a hibás, hogy puhány lett?

Erre a mondatomra fel kapott és a közelben lévő szökőkút felé kezdett vinni.

-Mark.. ne már légyszi tegyél le-ütögettem finoman vállát, hogy éppen csak meg érezze.

-Na ki a puhány?

-Jó jó értem, nem mondtam semmit, mától egyedül próbálok-nevettem már.

-Én élvezem a veled töltött próbákat állt meg és nézett mélybarna szemeivel íriszembe. Arca közelíteni kezdett enyémhez, amikor is hirtlen meg csúszott, és mind a ketten egyenesen a vízzel teli tartályba estünk.

-Én mondtam, hogy puhány vagy- nevettem el magam. Majd felé közelítettem, és amikor már eléggé közel voltam rá ugrottam. A hirtelen tömegtől a víz alá bukott. Sikerek teli arccal indultam kifelé.

Víztől csörgedező ruhákkal mentünk tovább az eredeti cél felé. A vatta cukros bácsi furcsa szemekkel mért végig minket, de a végén csak meg mosolygott minket.

-Köszönjük- hajoltunk meg, majd vissza sétálva kezdtem el falni a finom szálakból össze ragadt édességet.

-Tudtad, hogy az vagy amit meg eszel?

-Mi va..-nem tudtam be fejezni kérdésem, mivel Mark az arcomba nyomta a kezemben díszelgő ragacsot.

-Ezt miért csináltad?

-Hát így még édesebb vagy- mosolygott, majd hirtelen egy puszit nyomott az orromra. Ebben a pillanatban olyan szintre vörösödtem, hogyha a vatta cukor nem takarná arcomat már a mentőt hívnák értem, hogy valami komoly bajom van.

-Be..be..szélni szeretnék veled v..valamiről- fordította arrébb fejét Mark. Arca pírban éget, de nem tudtam még csak el képzelni sem, hogy minek hatására.

-Figyelek- fogtam meg kezét, mire tekintete arcomra szegeződött. Szemei lassan pásztáztak szemem és ajkaim között. Ajkai már vészesen közel voltak enyémhez, majd gyengéden meg csókolta azokat. Szemeim a hirtelen ért soktól ki tágultak, majd mire rá eszméltem mi is történt viszonozni kezdtem csókját.

-Szeretlek- súgta ajkaimra, majd magához húzva szoros ölelésbe vont izmos karjaiba.

Attól a naptól kezdve alkottunk Markal egy párt. Mint utólag ki derült aznap Jackson küldte utánam, s jól tette. Ezen tettéjért, még a mai napig sem tudok elégé hálás lenni. Domi azóta rengetegszer járt nálunk, és mi is sokat látogatjuk meg őt Tokyoban. A mai napig meg nevetjük azt a napot, pedig már legalább tíz éve történt. Ma már egy gyönyörű nyolc hónapos kisfiút tudhatunk magunkénak. Rengeteg örömöt köszönhetünk neki, és boldogságomat már csak az tetőzi, hogy Ryu, vagyis Domi négy hónapja nagy áldozatot téve, a közönség előtt be vallotta valós kilétét. Azóta csak híresebb lett. Pár nappal ezelött, pedig Jacksonnal kéz a kézben állítottak be mai napig kedvenc kávézónkba.