Fogságba ejtve

Már nem is tudom, hány nap telt el amióta ebben a dohos és idegen szobában raboskodom. Igen raboskodom, de nem azért mert rossz lett a bizonyítványom, vagy ilyesmi, nem csupán azért mert rossz helyen voltam rossz időben. Az itt töltött idő nagyrészt önkívületi állapotban töltöm, mivel minden nap kétszer jönnek be hozzám, és valami idegen anyagot fecskendeznek bőröm alá. Nem tudom mi lehet az, csak annyi a biztos, hogy amint tudomást szerzek magamról, csak fél órát érzékelhetem mi is van körülöttem, ugyanis utána a következő kör következik. Ma még kivételesen nem voltak bent, így még ilyesztőbé vállt az ittlét. A szék amihez ki vagyok kötözve, egy kis porral belepett ablak előtt volt. Én az ablakon ki láttam, de az utcán járkáló emberek ha akartak volna sem vettek volna észre. Ez alatt a rövid kis monológom alatt, valószínűleg sokakban felmerült már a kérdés mit tehetett ez a lány, hogy ilyen helyre került, és még inkább, vajon ki lehet ő.

Nos a nevem Son Kwan Rin tizennyolc éves árva, és a történetem egy gyönyörűnek ígérkező tavaszi napon kezdődött.

A szüleim nincsenek itthon a mai napon, mivel egy fontos konferenciára kellett menniük, az ország másik felébe, Busan-ba. Egész délelőtt azon gondolkoztam, mit is csinálhatnék, hisz olyan szép idő van kint, ami Márciusban nagyon ritka. Végül úgy döntöttem, hogy kimegyek a vidámparkba a barátaimmal, de előtte kitakarítok a lakásban. Már éppen végeztem, amikor kopogtak az ajtón.

-Megyek- kiabáltam, miközben rohantam a bejárati ajtó felé. Őszintén nem tudtam ki lehet az, mivel anyáéknak van kulcsa, meg különben sem ma jönnek haza. Amikor ki nyitottam a zárásra hatalmas fehér ajtót, két idegen öltönyös 30-as éveiben járó férfi nézett velem szembe.

-Segíttek?

-Igen mi Son kisasszonyt keressük- szólalt meg a magasabbik férfi mély rekedtes hangján.

-Én vagyok az, miben segíthetek- babráltam ujjaimmal az ajtó oldalán, éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Amint fel tettem a kérdést, a két idegen le hajtotta a fejét.

-Sajnáljuk....de a szülei ma egy autó balesetben elhunytak. Ezeket a szavakat hallva, estem össze az ajtóban, könyörgöm valaki, akárki keltsen fel ebből a rém álomból.

Miután a két férfi elment a könnyek csak úgy folytak végig arcomon, nem bírtam abba hagyni, bármennyire is szerettem volna. Másnapra nagy nehezen össze szedtem magam, és elmentem nagynénikémhez, egyetlen rokonomhoz, bár sok jóra nem számítottam tőle.

Persze, pont amire gondoltam, egyetlen élő rokonom, még csak a létezésemről sem akar tudni. Nem csodálom. A nagyiék amikor még éltek sokat mesélték, hogy anyám nővére szerelmes volt apámba, de ő anyut választotta helyette és hát ezért is utál engem annyira.

A szüleim halála óta már egy hét is el telt. Sajnos az iskolát abba kellett hagynom, hogy munkát válalhassak és eltudjam tartani magam. A hatalmas családi házat is el adtam és most egy egy szobás kis lakást bérlek. Persze legjobb barátom DooJoon ennek nem örül, sőt ki is jelentette ha csak egyszer is nem eszek mehetek hozzá lakni. Na persze, nem leszek én más terhére, soha.

Telefonbezélgetés:

-Igen, tényleg jól vagyok majom...de le kell tennem mert mindjárt megyek dolgozni.

-Biztos? Rendben, a kiskereskedésbe mész?

-Aish...biztos. Igen oda, miért?

-Mikor végzel? Elmegyek érted és elviszlek vacsizni törpe.

-Nem kell, meg leszek, és ne hívj törpének...nem vagyok olyan pici-öltöttem ki a nyelvem, bár ő ezt nem láthatta.

-Csak nem ki öltötted a nyelved?

-Én...soha-ezt meg honnan tudta?...tudtam, hogy a gyerek egy mágus.

Miután le tettük a telefont, neki is álltam dolgozni. Ez az egyik melóm, napközben, de van egy másik este, persze erről DooJoon nem tud, és nem is fog. Még számomra is gáz, hogy egy ilyen helyen kell esténként dolgoznom, de nincs mit tenni szükségem van a pénzre amióta, na mindegy hagyjuk is.

Eljött az este, és vele együtt az egyáltalán nem várt cigaretta fűstől és részeg pasiktól tömött bár, ahol felszolgáló ként dolgozom. A helynél még talán a munka közben használt ruha volt a rosszabb. Utáltam ezt az egészet...a ruha épp hogy csak takart valamit, ezért is folyamatosan azt igazgattam. A főnököm egy a huszonnegyedik életévét betöltő fiatalok közé tartozott. Nem valami bizalom gerjesztő alak az egyszer biztos.

-Viszem már- kiabáltam az egyik "türelmes vendégnek". Már majdnem oda értem amikor meg láttam főnökömet egy még sosem látott alakkal, amint egy zacskó fehér port nyújt át neki. Sajnos döbbenetemben a tálcát le ejtettem és a hangos csörömpölésnek hála, sikeresen le buktattam saját magam. Abban a pillanatban fordultam is meg, de már késő volt. BonHwa mély rekedtes hangja már meg is csapta füleimet.

-Cicám... öt perc múlva legyél az irodámban. A francba, ezt nem fogom meg úszni, de nem érdekel én ezen a helyen egy percig sem maradok, inkább fel mondok és keresek valami normális másod állást.

Az irodában

-Figyelj sajnálom, de én fel mondok.. ígérem nem mondok senkinek semmit erről a helyről de én fel mondok.

-Nem mész te innen sehová meg értetted cica!!? Itt maradsz a cuki kis popsidon és én fogok gondoskodni arról, hogy innen ne is meny sehova-kiabálta, miközben a közelben lévő falnak lökött. Az ütődés erejétől fel szisszentem, de nem adtam fel a reményt.

-Hát engem nem érdekel, de ha te nem hagyod akkor magamtól megyek. Ezzel ki léptem az ajtón, a hátam mögül még hallottam amint azt kiabálja, hogy ezt még meg fogom bánni és a többi. De én csak futottam, szerettem volna minél hamarabb ki jutni erről a porfészekről.

Már két utcányira voltam a bártól amikor csörgött a telefonom, DooJoon volt. Éppen bele akartam szólni a telefonba, amikor egy idegen kar megragadott és a karomba egy tűt nyomott.

Nos így kerültem ide. És azóta a nap óta itt szenvedek. Néha azt kívánom bárcsak meg halnék, mivel ennél még az is jobb lenne.

Ajtó nyitódásra lettem figyelmes, tekintetemet amennyire csak tudtam arra fordítottam. Az a szemét lépett be rajta, talpig öltönyben.

-Tudod cica én meg próbáltam, én tényleg meg próbáltam a tudtodra adni, hogy mit érzek...de úgy tűnik azzal a mazsola kis eszeddel még ezt sem bírtad fel fogni!

-Te még is mi a francról beszélsz? Különben is engedj el vagy ölj inkább meg- ordítottam. Erre ő elő kapott egy kést hátsó zsebéből és felém kezdett lassú kimért léptekkel közelíteni. Már csak pár lépés válaszolta el tőlem amikor mögém került és le vágta kezemről a kötelet. Bár már nem voltam oda kötve a székhez, mégsem eresztett. Én meg próbáltam ki kerülni, de ő gyorsabb volt és utánam kapott. Ebből a mozdulatából következett az is, hogy zsebéből ki esett mobilja, amit szerencsémre nem vett észre. Miután el ment a telefonjáért mentem és rögtön legjobb barátom számát kezdtem hívni. Miután fel vette a telefont, halkan elmondtam neki mi is történt, majd az ablakon keresztül látott környezetet kezdtem neki fel vázolni. Pár óra múlva arra kaptam fel a fejem hogy DooJoon ront be a sötét szobába, majd térdére rogyva piheg egy kicsit és utána oda rohant hozzám, hogy magához ölelhessen.

-Annyira aggottam érted- ölelt olyan szorosan magához, hogy azt hittem meg fulladok. Különben sem vagyok valami jó energiában az elmúlt napok miatt, de még is valamiért nagyon jól esett az, hogy érezhettem szeretetét.

-A rendőrök is itt vannak, már el kapták azt a szemetet. Annyira sajnálom, hogy nem tudtam rád vigyázni.

-Köszönöm, hogy itt vagy- öleltem én is vissza- és különben is semmiről sem tehetsz. És köszönöm, hogy mindig itt vagy nekem.

-Ez természetes hiszen szeretlek- ebben a pillanatban ajkaimra tapadt. Bár először meg lepődtem, de amint észbe kaptam viszonoztam csókját. Csók csatánkat egy rendőr szakította félbe, amikor meg kért minket, hogy mennyünk velük az őrsre.